Lisbeth

Antillák, 1800 körül

A lenyugvó nap utolsó sugarai gyönyörű, vöröses fényben fürdették a tájat. Az egész nap tartó forróságot kezdte felváltani a közelgő éjszaka megnyugató hűvöse. Kisvártatva feljött a hold, a már-már földöntúli fénnyel ragyogó csillagok miatt az égbolt pedig úgy nézett ki, mintha egy darab éjkék bársonyra kiborítottak volna számtalan gyémántot. A tücskök és a békák megkezdték szokásos esti koncertjüket, és még számtalan ismeretlen élőlény motoszkálását lehetett hallani az éjszakai farmon.

Ő azonban nem tudta mindezt élvezni. Már órák óta rosszul volt: a gyomra kavargott, a feje fájt, látása időnként elhomályosult. Sőt, néha a tudata is elborult, amikor a vérszomj hullámokban rátört.

Már nem először tört rá ez a különös rosszullét. Azt is tudta, hogy vámpír. Rendkívül szürreális élmény, amikor az emberben tudatosul: vérszívóvá lett. Legutóbbi rosszulléte, ami pár nappal ezelőtt volt – és az alkalmak egyre sűrűsödtek –, két bennszülött munkás halálával végződött. Illetve a külvilág számára eltűnésükkel, ugyanis amint magához tért, bedobta a holttestüket egy használaton kívüli kútba. Még szerencse, hogy emberfeletti erő társul a vámpírsághoz, különben nem lett volna képes megmozdítani se a két nagydarab, izmos munkást.

Alig telt el azonban három nap a legutóbbi mészárlása óta, és már megint rettenetesen éhes volt. Tartott tőle, hogy ez egyre rosszabb lesz. Három hónapja, amikor a tünetek elkezdődtek, nagyon meg volt rémülve. Hetekig próbált ellenállni a rettenetes szomjúságnak, de egyszer elszakadt a cérna, és nem bírta tovább. Az első alkalommal, amikor ölt, utána öngyilkos akart lenni. Akkor azonban eljött az az ismeretlen férfi. Pontosabban rajtakapta, miközben kétségbeesésében az ereit próbálta felvagdosni egy pengével. Az egyik elhagyatott istállóban nyesegette a bőrét, és zokogva figyelte, ahogy kicsordul az első csepp, amikor nevetést hallott.

-          Azzal nem mész semmire – és újra nevetett. Ijedten felkapta a fejét és megpróbálta karját a háta mögé rejteni, de az idegen férfi már előtte termett, és megragadta a karját.

-          Ne csináld ezt, ez hülyeség. Egy vámpír nem pusztul el attól, ha felvágják az ereit, ezt jobb, ha tőlem tudod – közölte, még mindig mosolyogva. Jóképű arcán a vigyor beszélgetésük alatt végig, letörölhetetlenül ottmaradt. Hosszú karjait zsebrevágta, magas alakját csak kiemelte a jól szabott szmoking. Úgy nézett ki, mint a szigeten előszeretettel dőzsölő pénzes, felvágós bankárok vagy arisztokraták valamelyike.

Ő csak állt a borotvával a kezében, és bámult. Sosem látta azelőtt ezt a férfit, aki most fesztelenül ácsorgott előtte. Egyik karját kinyújtotta felé, és elkérte tőle a borotvát. Gondolkodás nélkül odaadta neki. A férfi gondosan összehajtotta és eltette. Majd figyelmesen ránézett.

-          Miért akarsz meghalni? – kérdezte. – Épp most, amikor erősebb vagy, és erősebb leszel, mint valaha? Hatalmad lesz a nyamvadt emberek felett? Szebb leszel, ügyesebb leszel…hiszen mindezt észrevehetted már… - mondta, és körbejárta őt. Mintha valami áru lenne. Végül megállt közvetlenül előtte, orruk alig pár centire volt egymástól. – Nem szép dolog egy ilyen adományt eldobni. Egyezzünk meg, hogy nem teszel kárt magadban!

Ő erre csak bólintott. A férfi rávillantotta megnyerő vigyorát, és némi halk suhogás kíséretében eltűnt.

Az azóta eltelt egy hónap során három embert ölt meg, egyet pedig kénytelen volt hagyni elvérezni, mert kis híján rajtakapták. Mindannyian a cukornád-ültetvényen dolgoztak, eltűnésük nem sok vizet zavart. Közben apránként felfedezte a vámpírlét jó oldalait is: erősebb lett, tisztább a hallása, a szaglása, kevesebbet kellett aludnia, kevesebb étellel is jóllakott. A vérszomjat azonban nem tudta legyűrni. És már nem is akarta legyűrni. Minél több vért vett magához, annál erősebb lett.

Megindult a teraszról lefelé, ügyet sem vetett az őt körülvevő táj szépségére, a csillagokra, a tücsökzenére. Nem látott és nem hallott semmi mást, csak egy lüktető véredényt a közelben. Egy ló rémülten felnyihogott, aztán sikoltás hallatszott, tompa puffanás, majd egy újabb, ezúttal fájdalmasabb kiáltás érkezett. És friss vér illata.

Azonnal arrafelé vette az irányt. Egy aprócska hang, ami alig pislákolt a tudata mélyén, követelte, hogy koncentráljon, győzze le a csillapíthatatlan vérszomjat, mert még baj lehet belőle. De elnyomta ezt a piciny hangocskát. Nem érdekelte semmi más, csak a vér. Erős volt, hatalmas volt, gyors volt – és ő mindennek tudatában volt.

Látása kiélesedett, a sötétben is tökéletesen érzékelte a körvonalakat. Nekiiramodott, a táj egy csíkká olvadt össze mellette. Végül megpillantotta a földön heverő lányt. Lába furcsa szögben kitekeredett. Megpróbált felállni, de a fájdalomtól folyton összecsuklott.

Pár perccel később a vámpír belemélyesztette tűhegyesre nőtt szemfogait a rémülten sikoltozó lány torkába.

Rita

Magyarország, 2010, Halloween éjszakája

A város legnépszerűbb szórakozóhelye zsúfolásig megtelt, és az emberek még mindig özönlöttek befelé. Kata kimerülten ácsorgott egy félreeső asztalkánál. Mellette állt Rita, a lakótársa, aki épp egy töklámpást babrált, amely valaha a helyiség díszéül szolgált, de valaki leöntötte sörrel, és kialudt benne a mécses.

-          Haza akarok menni – nyöszörögte Kata.

-          Nyugalom, mindjárt megyünk – válaszolta Rita, de fel se nézett. Kata a szemeit forgatta, mire megjelent Ábel itallal a kezében, és egy csók kíséretében átadta neki a poharat.

-          Oké, ezt megisszuk, és megyünk – közölte Kata ellentmondást nem tűrően.

-          És Gabi? – biccentett Rita a tánctér felé. Gabi, Kata barátnője egy számukra ismeretlen férfival lassúzott épp. Kata grimaszt vágott.

-          Túléli, ha itthagyjuk – közölte. Rita nem volt ebben olyan biztos. Számára íratlan szabály volt, hogy senkit nem hagy egyedül a barátnői közül egy idegen férfival buli közben. Kata is egyetértett vele, azonban ezen az éjszakán túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy ezt szem előtt tartsa. Végül megegyeztek abban, hogy Kata és Ábel hazamennek, Rita pedig marad Gabival.

Már hajnali négy felé járt, Katáék másfél órája hazamentek, amikor Rita elnyomta az utolsó cigarettacsikket is, és Gabi keresésére indult. Háromszor körbejárta a nem túl nagy helyet, a bejáratnál is körülnézett, de a lány nem volt sehol. Rita bosszúsan elővette a telefonját, és látta, hogy sms-e jött Gabitól. A lány hazasétált az ismeretlennel. Nem először tett ilyet, Rita őrjöngeni tudott volna dühében. Mérge csak fokozódott, amikor észrevette, hogy nincs pénze taxit hívni. Nem szeretett az éjszakában egyedül sétálgatni, noha párszor már megtette, de a város közbiztonsága az utóbbi időben kétessé vált. Nem volt mit tenni, a buszok ekkor már csak óránként közlekedtek, ő pedig minél előbb haza akart érni, így gyalog nekivágott.

            Mintegy negyedórás sétára laktak a bulinegyedtől, és Rita igyekezett az utcai lámpák fényében maradni. Az érzés azonban, hogy követik, egyre erősödött, és félelemmé csapott át, amikor az egyik utcasaroknál befordulva a szeme sarkából két magas alakot látott a háta mögött jönni. Gyerünk, gyerünk, súgta magának, és átkozódott. Átkozódott, mert a korán jött tavasz miatt egy lenge szoknyácskát viselt csak harisnyával, és átkozódott, mert mindig lusta volt paprikasprayt venni. Így a kulcscsomójára hagyatkozott, amit a markába szorított a zsebében, és megszaporázta lépteit. Gondolatban Gabi nevét foglalta szitokszavak kíséretébe, amikor meghallotta az egyik férfi hangját.

-          Szép vagy, kicsike! – kiabálta utána. Nem volt tréfa: Rita futásnak eredt. A szíve majd’ kiugrott a helyéről, amikor hallotta, hogy azok ketten is futnak utána. A lány jó futó volt, rendszeresen edzette magát, de félrészegen, cigarettafüsttel a tüdejében, két jó erőben lévő férfi ellen nem volt esélye. Bár talán ők is részegek, gondolta, miközben telefonon Katát tárcsázta. Nem csöngött ki. Kétségbeesésében már Ábelt hívta, amikor lökést érzett hátulról. Valamelyik szemétláda megragadta a vállát, és nekivágta a falnak. Rita felsikoltott, a következő pillanatban pedig érezte, ahogy kitépik a mobilját a kezéből. A falnak támasztva állt, közvetlenül előtte két huszonöt körüli fiatalember, az egyiknek, amelyik messzebb állt, elég durva arca volt, a másik viszont, amelyik kirántotta a kezéből a telefont, kimondottan egy angyalra emlékeztetett szőke hajával és kék szemével. Rita jól látta, mivel épp egy lámpa alatt álltak. Ez szemlátomást egyik támadóját sem zavarta. Reszketve lapult a falnak, kirántotta a kulcscsomóját a zsebéből, és a szőkéhez vágta. Az félreugrott, a kulcs a földre esett, Rita pedig futásnak eredt, de a durva arcú visszarántotta.

-          Vigyétek a telefonomat, bármit, csak engem hagyjatok békén! – sírta, de az angyalarcú gonoszul felnevetett.

-           Nem, cica, igazából te kellesz nekünk ma este – súgta, és hátranézett kísérőjére, aki felnevetett.

 Az angyalarcú megfogta Rita vállát, és berántotta a boltív alá, amely mellett álltak. Rita vadul igyekezett kitépni magát a férfi szorításából, kiabált, kapálózott, de a másik erősebbnek tűnt. Fél kézzel a falhoz szorította, másik kezével letapasztotta a száját. A lány őrjöngött, rúgkapált, mire odajött a durva arcú, hátulról lefogta a karjait, az angyalarcú pedig egy óriási pofont kevert le neki. Rita csillagokat látott a fájdalomtól: egy pillanatra elvesztette a látását is, és megrogyott fogvatartója karjaiban. A szőke elmosolyodott, és elkezdte kigombolni a lány kabátját. Rita ismét kiáltozni kezdett. A követező pillanatban megreccsent az orra, és csak annyit látott, amikor a fájdalomtól ismét elvesztett látását visszanyerte, hogy a szőke a kezét ropogtatja fájdalmas arccal. – Kemény orrod van, te lány – közölte, majd hozzátette: - Ha mégegyszer megnyikkansz, ezzel veszlek kezelésbe – és felmutatott egy kést. Rita úgy érezte, a rémülettől megáll a szíve is; érezte, ahogy a vér elborítja a fél arcát, a feje lüktetett a fájdalomtól az orra helyén. A szőke pedig a legnagyobb lelki nyugalommal újra nekilátott a gombolásnak.

Ekkor Rita hátulról váratlan rántást érzett, majd előreesett, egyenesen a szőke karjaiba. Az felkiáltott:

- Mi a…? – és ellökte magától Ritát, aki a földre zuhant. A durva arcú eközben felüvöltött, Rita pedig legnagyobb döbbenetére arra lett figyelmes, hogy egy nővel dulakodik. A magas, karcsú alak néhány egyszerű, de nagyon profi mozdulattal a földre kényszerítette ellenfelét, majd beleharapott annak nyakába. Rita és a szőke támadó az iszonyattól ledermedve figyelték, ahogy a nő néhányat kortyol az üvöltöző férfi nyaki vénájából. Majd hirtelen felnézett, vöröslő szeme és a szájáról lecsorgó vér Ritát a leghátborzongatóbb horrorfilmekre emlékeztette. Rezzenéstelen arccal kicsavarta a haldokló férfi nyakát, mire a szőke előrevetette magát, és kését a guggoló nő vállába döfte. Az egy gúnyos mosoly kíséretében rámeredt a szőkére, egy laza mozdulattal kirántotta a kést, és a szőke mellkasába küldte, aki hörögve rogyott össze. A nő felállt, a lányra meredt, aki igyekezett láthatatlanná válni, de úgy érezte, a szívdobogása kilométerekre elhallatszik.

- Menj! – kiáltotta a nő Ritának, és odadobott neki egy mobiltelefont. Aztán eltűnt a boltív alatt.